Bangó Margit, a magyar nóta és cigány dalok ikonikus alakja újra lenyűgözött bennünket a Csongrádi Borfesztivál színpadán, azzal az energiával és szenvedéllyel, amelyet már évtizedek óta visz magával, azzal az ösztönösséggel, amit a kezdetektől fogva magában hordoz. Ezekről a megélésekről, természetességről, kezdetekről és jövőképről beszélgettünk a Kossuth-díjas Művésznővel, aki bár az utóbbi időben komoly megpróbáltatásokon ment keresztül mégis hatalmas szeretettel érkezett Csongrád városába.
– Hogy érzi magát? Testileg, lelkileg? Bár az elmúlt években számos megpróbáltatáson ment keresztül ugyanolyan energiával és szeretettel érkezett hozzánk mintha csak 20 éves lenne.
– Bangó Margit: Nagyon szépen köszönöm, valóban voltak megpróbáltatások és még vannak is. De érzem, hogy Istennel minden legyőzhető. Istennel és a drága közönséggel. Amit kap a hallgatóság tőlem, azt kapom vissza tőlük, ami innen a szívemből kijön, azt százszorosan adják vissza nekem. Ahogy örülnek, ahogyan tapsolnak, ahogy énekelnek, ennél csodálatosabb nincs, ez az, ami engem gyógyít!
– Emlékszik rá milyen érzés volt előszőr színpadra állni?
– B.M.: Emlékszem, a legelsőt nem lehet elfelejteni, sem énekben, sem a szerelemben. Legelőszőr a rádió színpadára álltam, tulajdonképpen ez a szereplés határozta meg az egész életemet, ennek köszönhetem, hogy ma is itt vagyok, 57 éve a színpadon. Minden apró részletét fel tudom idézni, egy tehetségkutató műsorban vettem részt, 17 éves voltam és olyan zavarban, még a nevemet sem tudtam megmondani. (nevetés) Utána az igazán nagy első fellépésem mindjárt a televízióban volt. Úgy énekeltem, mintha mindig is képernyőn szerepeltem volna. Tudod nekem természetesen jött, hiszen kicsi korom óta, bármikor szóltak, hogy na Margitka, Kisfekete -mert így hívtak otthon- énekelj egy kicsit, felálltam, rögtön kiengedtem a hangomat, táncoltam, énekeltem.
– Ösztönösen jött?
– B.M.: A mai napig is ösztönösen jön. Istentől tehetséget kaptam, de nem az én dicsőségemre, hanem az Övére, az Ő magasztalására. Én hiszem, hogy minden nap, ami van, tőle van, minden örömöt és jót tőle kapok, a tehetségem is közöttük van és én ezért hálás vagyok.
– Mindig hatalmas sikere van! Csodálatos érzés lehet, hogy ennyi év után is ilyen nagy szeretettel fogadják.
– B.M.: Én százéves koromban is mindent ugyanúgy fogok csinálni a színpadon, mint ahogyan tizenhét éves koromban. Na persze nem táncolok annyit, mert a derekam már nem bírja, de visz a vérem előre. A közönségnek ugyanazt közvetítem, ugyanúgy adom elő a dalokat és ezt ők érzik, tudják és talán ezért is pontosan ugyanúgy fogadják, mint ötven éve. Hálát adok Istennek ezért, és hogy még most is énekelhetek, remélem még nagyon sokáig lesz rá lehetőségem, úgyhogy öt év múlva találkozunk ugyanitt!
– A magyar nóta, a cigány dalok műfaja nem könnyű műfaj. Tele van érzelemmel, fájdalommal, megéléssel. Önnek a hangjában és minden előadóművészi megnyilvánulásában ott van az összes érzelem. Hogyan lehet ezt így, ilyen jól átadni?
– B.M.: A magyar nóta és a cigány nóta valóban nehéz műfaj, különösen azért, mert elmondja az ember minden érzelmét, értelmét, bánatát, fájdalmát, örömét. A többi műfajjal szemben ez olyan mintha egy egyetemes nyelv lenne, amit bárhol a világban mindenki ért, és ez annyiszor bebizonyosodott már. Tudod mindegy milyen országban vagyok, amikor meghallják a nótákat, a cigány dalokat, táncra perdülnek. Lehet fekete, fehér vagy ferdeszemű, nem számít, az érzelmek nem változnak. Mert mindenkinek volt vagy van bánata, öröme, fájdalma, szerelme, és a hangokban, a dallamokban megbújva ott vannak ezek mind, és én átélem és átérzem és odaadom magamból, odaadom minden tapasztalásom ebből a világból.
– Mit gondol, van jövője a magyar nóta és a cigány dalok műfajának?
– B.M.: A 90-es években a média megpróbálta szinte teljesen elvágni a nóták és a cigány dalok létezését. Szerencsére a Dankó Rádió nagyjából tíz éve visszahozta és nem engedi elmúlni, amiért itt szeretnék köszönetet mondani. De nem csak emiatt, én azt hiszem, hogy ameddig magyar ember él a földön addig magyar nóta és cigány dal lesz, mert az identitásunk része, a felmenőinktől kapott hagyaték, a lelkünk egy darabja.
– Hogyan érzi magát nálunk Csongrádon?
– B.M.: Nagyon boldog vagyok, nagyon örültem mikor felhívott a szervező és azt mondta, hogy ide fogunk jönni. Jártam már itt korábban, az is fantasztikus volt, most ugyanolyan csodálatos volt a közönség, mint akkor. Ahogy én nem változtam a zenében, ők ugyanúgy nem változtak irányomba. Őszintén nagyon örülök, hogy itt vagyok!
Riporter és Szerző: Szabó – Erdélyi Viola
