Vonalrajzok és olajfestmények töltik be a Csongrád Galéria kiállítótermeit. Az alkotásokat nézve mondhatjuk, hogy Kósa János festőművész könnyedén navigál minket az aprólékos ecsettel húzott rétegektől az egyszerű ceruzahúzásig, Az ember tragédiájàtól Szentjóby Tamásig, csillagkapun keresztül a neandervölgyiektől a mesterséges intelligencia kiborgjaiig. Alkotásai széles spektrumot ölelnek fel az irodalmi és filozófiai témáktól kezdve a technológiai és poszthumán jövőképekig.
A magyar kortárs képzőművészet egyik legkielemkedőbb alakját a kiállítás rendezése közben csíptük el, hogy megossza velünk miként látja saját művészete alakulását, hogyan egyensúlyozik a tradícionális technikák, mint a ceruzarajz és az olajfestmény valamint a modern és futurisztikus témák között, milyen jövőképet làt a festészet tekintetében egy mesterséges intelligenciával átszőtt világban.
– A kiállítás címe, Rajzok és Festmények, már önmagában is sokatmondó. Nagyméretű olajfestményei és újabb vonalrajzai egy térben kaptak helyet. Milyen elmozdulások vezettek oda, hogy a vonalrajzok ilyen hangsúlyossá váltak az alkotói tevékenységében?
– Kósa János: A kiállítás címe Rajzok és Festmények, mert, amire régóta nem volt példa, a vonalrajzok és a festmények itt most egy térben párbeszédbe elegyednek. Ez egy fontos és érdekes felállás számomra. Eddig is folyamatosan rajzoltam, azonban nagyjából a COVID óta komolyabban kezdtem el foglalkozni vele. A rajzokat sokszor a festő egyfajta műtermi hulladékként kezeli, de mostanában egyre inkább kitüntetett figyelmet fordítok rájuk. Hogy miért? A festészetben, ahogy fejlődik a technológia, egyre gyakoribbá válnak az effektekre épülő képek, amelyek mögött gyakran hiányzik a megfelelő szakmai háttér, amitől komolyan vehető egy alkotás. Ez az úgynevezett „látványpékség” effektus, ahol a látvány fontosabb, mint a tartalom. Nagyon sok megúszós képet làtok, akàr tanárként is. A rajzban viszont nem igazán van erre lehetőség. A rajzolás sokkal szikárabb, őszintébb műfaj.
– Mondhatjuk, hogy a rajz egyfajta visszavonulás, tisztulás az Ön számára?
– Kósa János: Igen, egyfajta visszavonulásként is értelmezhető. A látvány uralja a terepet, miközben nagyon is vágyakozunk a valódi tartalmakra. A legegyszerűbb eszköz egy ceruza vagy egy széndarab, és az ember szimplán csak megrajzolja, amit lát vagy gondol minden körítés nélkül. Persze nem arról van szó, hogy felhagynék a festészettel, most is ugyanúgy festek, de úgy érzem most ez egy fontos periódus az alkotói pályámon.
– Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a rajzok és festmények, és hogyan férnek meg egymás mellett egy térben? Miként folytatnak párbeszédet?
– Kósa János: Értelmezik egymást. Az, ami a rajzokban hamar megjelenik, egy festmény esetében hosszabb folyamat eredménye. A rajzok szabadabb műfajt képviselnek, gyorsabb, közvetlenebb kifejezési forma, míg a festmények több rétegben épülnek fel, lassabban alakulnak ki. Amíg egy rajz elkészítése egyszerűbb és gyorsabb folyamat, egy festmény gyakran évek munkájának eredménye. A kiállításon ezek az alkotások egymás mellett jelennek meg, így lehetőség nyílik arra, hogy a nézők lássák, hogyan egészítik ki egymást ezek a különböző műformák. A rajzok egyszerűsége és gyorsasága szép kontrasztban áll a festmények rétegzettségével.
Ez a kettősség gazdagítja az alkotói folyamatot, és a kiállításon is egy különleges összhangot teremt a művek között. Így, hogy rajzok és festmények együtt jelennek meg, a néző egy komplexebb képet kaphat arról is, hogyan dolgozom.
– Számos műve irodalmi ihletésű, amelyeket a saját értelmezésében gyakorlatilag újrateremt vizuális formában. Csak hogy néhányat említsek: ilyen Madách Imre Az ember tragédiája című művéből készült alkotásai, amelyek a Petőfi Irodalmi Múzeumban láthatók, vagy Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye, és most itt van a Szentjóby Tamás ihletésű sorozat. Mesélne egy kicsit arról, hogyan néz ki egy ilyen alkotói folyamat? Hogyan jön az intuíció mondjuk Szentjóby Tamás művei kapcsán? Miért pont ő, és miért pont így?
– Kósa János: Az az igazság, hogy nagyon sokszor vagyok valóban irodalmias, mindig szembejön velem ez a világ. Én Kisképzőbe jártam, ahol nagyon sokáig író akartam lenni, de aztán elkapott a képzőművészet.
Például Madách Az ember tragédiája régóta foglalkoztat, gyakorlatilag átszövi az egész életművem. A 19. század egyik legnagyobb drámája, magyar nyelven íródott, és olyan mélységeket tár fel, amelyek teljesen zsigerből hatnak rám. A mai generáció számára talán kevésbé ismert, de számomra ezek az idézetek, mint például „Most még kacag, később lesz csak a szó pimasszá,” még a mindennapjaim része volt, Apukám állandóan ezt mondta nekem, amikor kamasz voltam.
A különböző színek – a falanszter vagy a londoni szín – jelen vannak a munkáimban, mert úgy gondolom ez kvázi a jelen, úgy érzem, hogy a mai kor problémáira is releváns nézőpontokat ad. A most itt látható rajzok zöme is ezzel foglalkozik.
Az én műveim ezzel kapcsolatban nem csupán másolatok, hanem kiegészítések, továbbgondolások, amelyeket a saját meglátásaimmal színezek.
Szerb Antal a másik szerző akit itt említettél, az Utas és holdvilág meghatározó alkotása. Nos ebben van egy idézet, “Foied vinom pipafo, cra carefo”, ami etruszk nyelven van (a latinnál is ősibb nyelv) vagyis “Ma bort iszom, holnap nem lesz.” Azaz minden véges. Ez az, ami megkülönböztet minket az állati világtól, hogy mindennek a végét érezzük, a melankóliáját. És ez most, a mai korban nagyon aktuàlis.
– És mi a helyzet Szentjóby Tamással? Ő egy igen erős figura a magyar avantgárd művészetben és ha jól tudom vele kapcsolatos sorozatàt most láthatja itt először a közönség.
– Kósa János: Szentjóby Tamás különleges helyet foglal el az életemben. Egyrészt tanított engem, másrészt már fiatal koromban, amikor festőnek készültem egy legenda volt számomra. A magyar avantgárd egyik illusztris alakja, aki mindent megkérdőjelezett és folyamatosan balhézott – persze művészeti értelemben. Egy időben Svájcban élt, és olyan információkat szerzett meg, amelyek Magyarországra akkoriban nem jutottak el. Eredetileg költő volt, de nagyon sok mindenről tilos volt beszélni, hallgatni kellett. A képzőművészetben olyan dolgokat is meg lehet jeleníteni, amihez nem kellett nyelvben megnyilvánulni, ezért fordult a festészet felé. A most bemutatott sorozatom, Szentjóby Tamás kalandjai, egyfajta vizuális tisztelgés az ő életműve előtt. A képek egy részét most láthatja először a közönség, és még csak a sorozat fele van kész. Általában könyv formában gondolkodom, amiben nagyjából 15 illusztráció kap helyet, így még sok munka van hátra, de van még mit elmondanom vele kapcsolatban.
– Hogyan dolgozik egy ilyen sorozaton? Hogyan formálódik meg egy ilyen alkotói folyamat?
– Kósa János: Az alkotói folyamat mindig az intuícióval kezdődik. Amikor például Szentjóby művészete kapcsán inspirálódom, először az életművét és a hozzá fűződő személyes emlékeket hozom elő. Aztán keresem azokat a kulcsmomentumokat, amelyek megragadják az esszenciáját annak, amit ő, a művészetfilozófiája képviselt. Nem illusztrációkról van szó, hanem mélyebb ihletésű értelmezésekről, amelyek vizuálisan jelenítenek meg filozófiai, személyes vonatkozásokat.
– Több festményén is fellelhető, sokszor gyerekként. Ez egyfajta védjegy?
– Kósa János: Bizonyos értelemben minden egyfajta önarckép. Azért inkább gyerek, mert nem vagyok biztosan megelégedve a felnőtt fizimiskámmal. (Nevetés)
A gyermekkori emlékeim nagyon fontosak, ezek az élmények sokszor visszaköszönnek a munkáimban. A 60-as évek végén, 70-és évek elején voltam gyerek, olyan, akinek eszmélőfélben van a világa. Az akkori tárgyak és környezet is részei annak az érzésnek, amit meg akarok örökíteni.
– Munkássága során a mesterséges intelligencia már régóta fontos szerepet játszik. Már 1996-ban megjelent a „Heckerek” című festményén, ami mára meghatározó kortárs alkotás. Akkoriban miért kezdte el foglalkoztatni ez a téma? Milyen jelentőséggel bírt a virtuális világ megjelenése a művészetben?
– Kósa János: A 90-es évek végén kezdett beszivárogni az életünkbe a digitális világ, és ugyanúgy mint most lehet érezni, hogy a mesterséges intelligencia fontos szerepet fog játszani az életünkben, akkor is lehetett érezni, hogy változások lesznek, így persze hogy érdekelt. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit fog ez jelenteni a festészetben.
Akkor még a „hecker” szó alatt nem digitális bűnözőket értettünk, hanem olyan embereket, akik a rendszert próbálták megbontani, akár etikai vagy társadalmi okokból. Számomra a hecker figurája nem egyszerűen bűnöző, hanem egyfajta lázadó, aki a hatalmi struktúrákat kérdőjelezi meg. A „Heckerek” című festményem erre a kettősségre reflektál: a virtuális tér, ahol minden lehetséges, és az analóg világ, amely lassan elveszti a hatalmát. Most, hogy már olyan mélységeket boncolgatunk mint a mesterséges intelligencia már teljesen más jelentéssel bír minden.
– Mit gondol, mi a jövője a mesterséges intelligencia segítségével készült műveknek? Kiszoríthatják a klasszikus technikával készült alkotásokat?
– Kósa János: Az utóbbi években már kísérleteznek például azzal, hogy Rembrandt festményeit újragenerálják, és a gép kidob egy új képet tőle, olyasmit amire a festő következtethetett volna. Kicsit ridegebb, kezdetlegesebb, de fejlődni fog. Ez rendkívül érdekes folyamat, és elismerem, hogy az AI nagyon közel kerülhet ahhoz, hogy technikai értelemben tökéletes műalkotásokat hozzon létre, azt is el tudom képzelni, hogy az én ecsetkezelésem, mozdulataimat akár érzéseimet is be tudja majd táplálni. Azonban van valami az emberi kézben, az emberi gesztusokban, amit a gépek soha nem fognak tudni teljesen lemásolni. A klasszikus technikák iránti vágy, a kézzel készült művek iránti igény szerintem sosem fog eltűnni, sőt, talán épp a digitális világ térnyerésével értékelődik majd fel újra.
Nagyon sokan mondják, hogy vége a festészetnek, nincs értelme tovább. Én erre mindig azt mondom, hogy aki festészettel akar ma foglalkozni annak ismernie kell minden festészet ellenes teóriát és ha még annak ellenére is akar festeni, akkor ő festő.
– Tehát a festészet nem fog eljelentéktelenedni továbbra is releváns marad?
– Kósa János: A festészet sosem fog teljesen eljelentéktelenedni, még ha időnként úgy is tűnhet, hogy a társadalom figyelme más irányokba fordul. A technológia fejlődése valóban gyors, és sokszor nehezen feldolgozható az emberi lélek számára, de a művészet mindig is reagálni fog erre. Ez egyfajta menekülés is lehet a jelen gyors tempójából.
Gondoljunk csak arra, hogy egy bróker hazamegy, mindenből elege van, és csak nézi a falon lévő képet. Egy pillanatra megnyugszik, és elmerül a látványban. A festészet meditatív ereje mindig megmarad.
Valójában a művészet alapvetően hozzá van rendelve a humanizmushoz (európai művészetről beszélünk) és ez nem fog megváltozni. Ilyen értelemben az eljelentéktelenedés az felszínes jelenség. Ugyanúgy mint, hogy a filmek sem tudják kiszorítani a színházat, a gépek sem tudják majd az olajfestményeket. Annyira fontos és immanens része az emberi kultúrának, hogy ettől nem lehet eltekinteni.
– Az eredetiség kérdése mindig is foglalkoztatta. Mit gondol, mi az eredetiség valódi lényege?
– Kósa János: Nekem az eredetiség az alap problémám volt, hogy hogyan is van. Akkoriban mindig arról volt szó, hogy a festő nem kell, hogy foglalkozzon a korszellemmel, a kortudattal, hanem valahonnan mélyről, zsigerből kell előásnia magából valamit, akkor lesz jó és eredeti. Na de az emberi gondolkodás analóg természetű, már Beethoven is azt mondta, hogy “már minden hangjegy foglalt”. Mindent csak ahhoz tudunk kötni, amit már ismerünk. Mindennek van valamilyen előzménye, senki sem sajàt zsigerből teremt. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy azt, hogy eredetiség hogyan lehet belerakni, mint egy plusz kenőanyagot az alkotásokba. Persze butaság erre így gondolni, mert az vagy megvan, vagy nincs. Én attól rosszul vagyok, hogy egy festő kialakítja a saját stílusát, ilyen nincs. Ezt a gyerekeknek is mindig elmondom, dolgozz aztán valami lesz.
Szentjóby-hoz kanyarodnék itt vissza egy példával. Van egy olyan története, amiben vonult az orosz hadjárat során a francia sereg és Vilnius közelében megálltak letáborozni. Három katona kiment pihenni a szemközti domboldalra, pipáztak és ott a fűben mellettük volt egy 20.századi Honda motorkerékpár. Egyikük még ki is ütötte a pipájàt a sárvédőn, de nem vették észre. Érzékelték fizikai valóságban ezt a tárgyat, de nem tudatosult képpé a látvány. Ennek mentén tehát ebben a teremben is lehet 30.000 olyan dolog, amiről nincs fogalmunk. Mind itt vannak, csak nem tudatosulhat képpé a làtvány, mert nem tudjuk mihez kötni. Az, hogy az emberi gondolkodás analóg természetű nagyon fontos a művészetben.
– Milyen jövőbeli tervei vannak?
– Kósa János: Szeretném folytatni a megkezdett sorozataimat, tovább dolgozni a rajzaimon, mellette pedig festeni. Úgy érzem, hogy sok mindent szeretnék még elmondani a műveimen keresztül.
Riporter és Szerző: Szabó – Erdélyi Viola