Presser Gábor Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas előadóművész, zeneszerző, zongorista a Csík Zenekarral karöltve nyitotta meg a 44. Csongrádi Napokat.
Színpadra lépés előtt, egy csendes kis irodában adott exclusive interjút Intézményünknek, ahol az elmúlt 55-56 év munkájáról kérdeztük.
– Mikor és hogyan kezdődött a Csík Zenekarral való együttműködése? Hogyan születtek az úgynevezett „Csíkosított LGT” számok?
– Most 15 éve rendeztek egy koncertet Siófokon az LGT tiszteletére. Nagyjából 10-12 zenekar játszotta a számainkat, köztük nagyon sok csuda finom zenész. Nekünk ott semmi dolgunk nem volt, ültünk fent egy erkélyen egy kényelmes kanapén, néztük a műsort, meg voltunk hatva és zavarban voltunk. A koncert utáni fogadáson találkoztam Szabó Attilával, odajött hozzám, megölelt én pedig megköszöntem neki, hogy olyan szuperül játszották a dalainkat. Akkor említette, hogy szeretne készíteni egy feldolgozást a „Te majd kézen fogsz és hazavezetsz” számból a Csík Zenekar stílusában. Ennek nagyon örültem, mert ismertem és követtem a Csík Zenekar munkásságát. Mikor készen lett, eljöttek hozzám, megmutatták, nagyon tetszett nekem. Meg is hívtak az azóta már hagyománnyá vált Óévbúcsúztató koncertre játszani. Így kezdődött az együttműködésünk és most 15 éve tart. Bár van, aki azt mondja, hogy 16, de végül is ez már ugyanannyi.
– A több mint 50 éves zenei múlttal a háta mögött milyen érzésekkel lép színpadra? Szokott még izgulni?
– Igen, bevallom, szoktam. Azt gondolom, ez nem nagy baj, alkati kérdés. Vannak, akik soha nem izgulnak, de én nem tudok megváltozni. Most is minden koncert előtt izgulok.
– Hogyan válik az ember legendává? Élete során rengeteg dalt írt, amik generációk szívéhez és lelkéhez szóltak. Érzi-e, hogy mondanivalója az évek alatt mennyi emberhez eljutott, hány életre volt hatással dalszövegeivel, dallamaival?
– Nem tudom! Nagyon -nagyon megtisztelő és zavarba ejtő ez a kérdés, mert én komolyan gondolom, hogy nem tudom, mit jelent az, hogy legenda. Szerintem nagyon sokan vannak, akiket lehet annak nevezni, nagyon sokféle művész, nagyon sokféle sportoló, de nem tudom, hogy mikor és miért. Ezek valahogy keletkeznek. Valakik úgy tartják, hogy egy ember legenda, mások meg ugyanarról az emberről nincsenek jó véleménnyel, vagy legalábbis nem tartják legendának. Úgyhogy én erre nem tudok válaszolni. Egy dolog gondolkoztatott el nagyon. Egy igen komoly gazdasági lap munkatársa egyszer kiszámolta, hogy az 50 éves Vígszínházban való munkásságom alatt az általam írt darabokat, ha egymás után fűznénk és egymás után raknánk, akkor 6-7 évig csak az én szerzeményeim mennének. Azért ez engem úgy megdöbbentett, mondtam is Dusánnak, hogy számoljunk utána mert ezt csak így nem szabad elhinni.
– Ez azért elképesztő!
– Hát nekem az!
-Figyelemre méltó, ahogy mindig meg tudott újulni pályája során. Most, hogy már hosszú ideje meghatározó alakja a művészeti életnek, milyen jövőbeli tervei vannak, amiket szeretne megvalósítani?
-Valójában egész életemben sodródtam. Ez biztos nagyon furcsának tűnik, de mielőtt bármilyen célt kitűzhettem volna magam elé, kidobtak a Zeneakadémiáról, ugyanakkor elhívtak az Omegába játszani. Egyikért sem tettem túl sokat, nem adtam rá igazán olyan nagy okot, hogy kidobjanak. Az Omegába Mihály Tomi ajánlott be, a többiek nem is ismertek. Meg akarták hallgatni a dalaimat, hát elmentem, lejátszottam, azt mondták, hogy ez jó lesz. Így egyszer csak az Omegában találtam magam. Persze akkor még kicsi volt, még csak egy egyetemista zenekar, de akkor is ott voltam. Hasonlóképpen lettem színházi ember. Megszólalt a telefon, Marton László volt, szeretett volna velem találkozni. Elmentem a Vígszínházba, átmentünk egy kávéházba és a kezembe adta Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról egy példányát -filmesek ezt fordatókönyvnek hívják, mi példánynak- és felolvasott belőle. Kisujjamat nem mozdítottam azért, hogy színházba dolgozhassak, valójában nem is tudtam, hogy mik az utak. Így lettem az Operaház balett zeneszerzője is. Egyszer csak felhívott Mihály András az Operaház főigazgatója és azt mondta: lesz A próba című darab, téged akarunk zeneszerzőnek.
Én meg majdnem elájultam, az Operaház?!?
Szóval engem valahogy kézről kézre adtak. Az egész pályámról azt lehet mondani, hogy sok szempontból szerencse fia voltam. Most sincsenek úgy tervek, persze dolgozom sok mindenen, amit szeretnék befejezni. Talán ennyi a terv, hogy ezeket befejezzem úgy, ahogyan szeretném. Mellette már szólt a Csík Zenekar, hogy jövőre csináljunk közösen egy kis turnét. Biztos, hogy nagyon álszerénynek hangzik, de én sodródok a dolgokkal, olyan nagyon nem is tanultam meg tenni az ügyekért.
– Ehhez azért kirívóan tehetségesnek kellett lennie..
– Ezt hadd ne én mondjam meg….. (nevetés)
-…Ahhoz, hogy szájról szájra terjedjen, hogy Önnel érdemes együtt dolgozni. Ennek oka kellet, hogy legyen.
– Igen, köszönöm szépen, nyilván nem okoztam túl sok csalódást. Egyébként egy ilyen munkás 55-56, nem is tudom mennyi év, az nem múlik el feszültségek, viták, adott esetben veszekedések, csapkodások nélkül. Legyen ez színházi munka, koncertelőkészület, legyen zenekari élet a zenekaron belül. Nem egy aranyélet, bármennyire is annak látszik, mert azért, hogy engem most megkérdezzenek ezekről a dolgokról azért irgalmatlan munkát kellett elvégezni. A közönség csak az eredményt látja és közben nekünk pedig még azt is ki kell érdemelni, hogy előadás közben elégedett is legyen.
-Hogyan érzi magát itt Csongrádon?
-Még egy kicsit voltam itt (nevetés), de jól, mert mindenki olyan kedves.
-Köszönjük szépen a beszélgetést!
-Én is köszönöm!
Riporter és Szerző: Szabó – Erdélyi Viola
Készítette: Jónás Attila
