Idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját az Anna and the Barbies zenekar. Ez a két évtized nemcsak a magyar zene színterébe hozott egyedi színfoltot, hanem számukra is egy valódi zenei utazást, amely tele volt kihívásokkal, fejlődéssel és örömteli pillanatokkal. Pásztor Anna és Pásztor Sámuel, a zenekar alapítói, őszinte visszatekintéssel és hálával emlékeznek az elmúlt évekre.
– Idén jubilál a zenekar, hiszen 20 évvel ezelőtt alakult. Ez idő alatt több korszakon is keresztül mentetek. Hogyan értékelitek az elmúlt 20 évet? Hogy érzitek hol tartotok most abban, amit a
kezdetekkor elterveztetek?
– Pásztor Sámuel: Pont most a színpadon gondolkodtam azon, hogy ha 20 éve borítékolják nekünk ezt a gyönyörű közönséget, szuper színpadot és fantasztikus estét akkor aláírtam volna azonnal.
– Pásztor Anna: ..az ördöggel a szövetséget (nevetés)
– P.S.: …hála Istennek nem kellett az ördöggel szövetséget kötni ezért, szépen lassan eljutottunk idáig. Amikor az ember elkezd egy zenekart, akkor semmi nem garantálja, hogy bármi is lesz belőle. Egyetlen egy dolog van a kezében, mégpedig az, hogy nagyon szereti csinálni. Minden alkalommal, minden évben, amikor elkészülnek új dalok, albumok megmászunk egy kisebb hegyet és oda kitűzzük a zászlónkat. Majd onnan szétnézünk és rájövünk, hogy van egy magasabb hegy és elkezdünk felé haladni. Aztán beleesünk egy kisebb völgybe… és így mászkálunk le – föl és araszolunk szépen előre. Ezzel telt az első 20 évünk és most csak forgatjuk a fejünket, hogy milyen kerek évfordulóhoz jutottunk.
– P.A.: A legnagyobb dolgot elértük, sikerült a zenekart összetartani, együtt vagyunk úgy, hogy még mindig élvezzük. Gigantikusan nehéz úgy benne lenni valamiben, amiben sok ember van, hogy inspiráld magad és ezáltal másokat és közben mások inspirációját is befogadd. Nálunk ez működik, ezáltal egy masszív kis családdá alakultunk. Nem is hívnám családnak inkább véd- és dacszövetségnek, ami valami mellé letette a voksát. Amikor az ember felmegy a színpadra, akkor ott nyilván megnő az ego, nehéz embernek maradni. Szerencsére nekünk nem voltak akkora gigantikus világjáró turnéjaink, hogy elszálljon az agyunk még mielőtt fel tudtuk volna fogni, hogy hol vagyunk. Mi nem reméltünk semmit és mégis mindig sokkal többet kaptunk, mint amit gondoltunk, hogy valaha lehetséges. Visszatekintve nem volt könnyű az elmúlt 20 év. Most is lejöttünk a színpadról és még a zoknim is vizes, tényleg mindenem, a búvárruhámból kicsavartam két kg vizet és éreztem, hogy ez a mai koncert jó nehéz volt. Aztán belegondoltam, hogy Jézusom, hát nekem ez a munkám, hogy amit mi megírunk, megzenésítünk és megmutatjuk, hogy „Nézd mit írtunk? Mit gondolsz? És a régi milyen? Még jó?” Kimegyünk a színpadra és a közönség a lelkünket megmasszírozza. Mutass még egy multit, ahol ennyi szeretetet kapsz meg visszajelzést. Szóval minden nehézség ellenére lett egy hivatásunk, ami egy csodálatos dolog és nem cserélném el semmire.
– Végig töretlen ezer fordulaton pörögtök, fiatalos lendülettel, szabadságvággyal, áradó pozitív energiával. Honnan merítitek az erőt? Hogyan inspirálódtok?
– P.S.: Kaptunk otthonról egy nagyon jó töltést, szeretetteljes családban nőttünk fel. Nyilván azért megvoltak a maga feszültségei az életünknek, így mind a két pólusban be tudjuk indítani a gépezetet. Aki zenész, vagy bármilyen művész pontosan ugyanazokon a nehézségeken megy keresztül, mint bárki más, csak nekünk vannak hozzá megfelelő hangjaink, esetleg szavaink, hogy kifejezzük ezeket az érzéseket, megéléseket. Mi, ha elindítjuk ezt a rakétát az bizony nagyon tud szállni. A zenekar úgy kovácsolódott össze, olyan emberek kapcsolódtak hozzá és olyan emberek maradtak benne, akik ugyanezen a hőfokon égnek, ez nagyon erősen tud hatni mindenkire.
– P.A.: Nagyon érdekes, hogy amikor kicsi voltam akkor is mindig indián törzsek vezetője voltam. Már akkor is volt bennem egy menjünk, csináljuk, törjük fel, fedezzük fel, ássunk le, ugorjunk bele…, egy ilyen barikádokon üvöltő figura, aki vágyott az igazságra és a szabadságra. Ha az emberek ezt igénylik, akkor egyszerűen fel vagyok tüzelődve. Ehhez hozzájönnek azok az üzenetek, dalszövegek, amiket többnyire én csak úgy kapok, egyfajta ihletet vagy inspirációt. Rájöttem, hogy ezek a szövegek és dallamok nagyon sokféleképpen segítenek az embereken. Sokszor saját magam is zsolozsmaként olvasgatom a szövegeinket, mert mindig találok benne valamit, ami az aktuális élethelyzetemben
megkönnyebbülést hozhat, vagy csak elengedést. Ilyenkor úgy érzem, hogy nekem ezt kötelességem
átadni a többieknek is. Át kell adnom szöveggel, zenével, tánccal, jelmezzel, a lényemmel, mindenemmel, mert fontos üzenete van. Rengeteg trauma van mindenkiben és amikor én ezt felrobbantom egy alteregómban, beöltözök, befestem magam valakinek, akinek mindent szabad, a saját démonjaimat szabadon engedem a színpadon és le is lövöm, megfolytom, agyontaposom meg táncolok vele, akkor az emberek azt mondják, hogy jó akkor ők is. Felszabadulnak és ez engem nagyon tud motiválni, egyfajta misszióvá vált számomra. Nem mellesleg van egy olyan zenekarom, ami a legmenőbb a világon. A testvéremmel zenélhetek együtt, ami óriási biztonságot ad, egy különleges szövetséget. Ezen felül pedig olyan zenészekkel vagyok körülvéve, ahol minden egyes tag önmagában is megállja a helyét, önmagában képes megtölteni egy Művészetek Palotája koncerttermet. Nálunk még a dobos is énekes dalszerző! Hogy létezik, hogy ilyen van és ráadásul nem is akármilyen dalokat képes írni. Jönnek és szeretik csinálni velünk, akkor is amikor keresünk vele és akkor is amikor nem, akkor is csináljuk, amikor a világ nem támogatja és akkor is, amikor meg nagyon megtámogatja.
– Van köztetek egyfajta ősbizalom?
– P.S.: Igen, mi nagyon jó barátok voltunk világ életünkben, ez egy plusz adottság, hogy élvezzük egymást társaságát és nem rivalizálunk, jól tudunk együtt dolgozni. Ismerjük egymás erősségeit, senkit nem kell vontatni a másik után és tudjuk, hogy a színpadon is megállja mindenki a helyét. Ez egy nagyon nagy ereje a zenekarnak.
– P.A.: Simivel gyerekként is nagyon szoros volt a kapcsolatunk, űrhajót meg űrállomást építettünk, elköltöztünk otthonról fél délutánra, amit a szüleink nem vettek észre és persze ezen meg is sértődtünk. (nevetés)
Amikor elkezdtünk zenével foglalkozni, az mind a kettőnket megmentett egy polgári léttől. Persze lehet, hogy zseniálisan szerepeltünk volna abban is, de ki nem hagynám, ami van, hogyha újra kellene kezdeni, akkor sem.
– Mit gondoltok, milyen jövője van az élőzenének a zeneiparban?
– P.S.: Ebből a szempontból szerintem most nem kell félteni a zeneipart. Azt látom, hogy az összes tini zenekar élőben játszik, most nincs az a pokol, mint mondjuk a 90-es években. Akkor a pop zene úgy működött, hogy aki még befért a zsiga hátuljába az járta a discokat és nyomta a playbacket. Na ez most nincsen.
– Mik a terveitek a következő 20 évre?
– P.A.: 20 év múlva is legyünk együtt és zenéljünk. A következő másfél évben megpróbálom mérsékelni magam, hogy ne két hónap alatt akarjam megváltani a világot, hanem hagyjak rá másfél évet. Most kicsit meg akarok érkezni, meg akarom emészteni az elmúlt húsz évet és örülni annak, hogy itt vagyok. Szeretnék bölcsebb lenni, leülni, visszanézni, megveregetni a vállamat, ugyanezt a zenekarral megünnepelni és előkészíteni valamit, ami egy nagyon picikét cizelláltabb és strukturáltabb, mint eddig volt.
– Vannak Csongrádhoz köthető emlékeitek?
– P.S.: Nagyon sok igen, mi laktunk itt három évig Gátér mellett a Csongrádi úti tanyavilágban. Itt tanultam meg úszni, a Tiszában, illetve a Csongrádi Fürdőben. Nagyon szép emlékeim vannak innen, szerettem itt lenni.
– P.A.: Igen, én is. Most ahogy jöttünk elbóbiskoltam az autóban és ahogy kinyitottam a szememet az út melletti fákról felismertem, hogy itt vagyunk a bekötő úton. Emlékszem a fürdő bejáratára és az illatára is. Na meg tudod mire? A nagyon csúnya fürdősapkákra, virágosra.
– P.S.: Jajj igen, a karfiolosra. Azt nagyon nem akartuk. (nevetés)
Jó volt itt nekünk, szívesen térünk ide vissza!
